2016. szeptember 23., péntek

Szőllőssy Balázs: Hány kerítés, hány identitás (Hány Európa, hány határ)

Esterházy Péter emlékére

Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Ezúttal Szőllőssy Balázs írását olvashatják.

Hány kerítés, hány identitás


Nem túl kalandos életem számos véletlen fordulata úgy hozta, hogy számtalanszor kompoztam már át a Boszporuszon, sok különböző emberrel együtt, a tengerszoroson a földrajzi Európa és Ázsia között, ami mögött, mélyen a szárazföld belsejében három ország lakói is még Európa részének tartják magukat – a felette ívelő hidak két oldalán két nyelven, törökül és angolul is köszöntik a megfelelő kontinensen az átkelőt; és számtalanszor láttam útitársaim szemében az izgalmat, ami bennem is volt, amikor először keltem itt át Ázsiába, hiszen onnan, az egyik partról nézve alig néhány Dunányi a távolság, mégis ott a víz, ami persze voltaképpen nem választ el semmit: Isztambulban sem ezen az alapon töredezik a város társadalmi rétegekre, „európaibb” és „kevésbé európai”, mondjuk úgy, „ázsiai” részekre. Az ázsiai oldalon Kadıköy örmény templomai, Üsküdar konzervatív muszlim közege, Kuzguncuk és a többi régi görög halászfalu, amelyek azóta a gazdagok „európai” villáival vannak tele, ugyanolyan változatosságot mutatnak, mint az európai oldalon Beyoğlu, ahol valaha az európai, és Eminönü, ahol a török kereskedők laktak vagy árulták portékáikat – és akkor még csak néhány Boszporusz-parti negyedet ejtettünk szóba.

Nagyrészt ugyanezeknek a szerencsés véletleneknek köszönhetem, hogy – hol stoppal, hol vonattal, hol busszal – többször is megfordulhattam a bolgár-török határon, sőt, jó pár év különbséggel kénytelen voltam kétszer aludni is ott, mikor a bolgár oldalon nem vett fel senki este; „Európa segglyuka”, így neveztük el az egyik alkalommal a határfalvat, amit egyébként Andrejev kapitányról, a bolgár függetlenségi harcok egyik hőséről neveztek el, és ami, bár a fő közúti tranzitútvonal utolsó európai uniós határállomása, eszméletlen lepusztultságban leledzett: a szép, rendezett trákiai török települések után meglehetősen búskomor érzés volt mindig itt átlépni, hogy ne mondjam, „hazatérni”, „Európába”. Reménytelen tekintetű emberek, üres utcák, rettenetes állapotú aszfalt, sovány háziállatok, szemlátomást éhes gebék kóborolnak a kidőlt telekkerítések körül, minden bizonnyal a mai napig. Nem is csoda, hogy nem nagyon akartak arrafele felvenni stoppal. Azóta megépült az elkerülő, tehát a kedves olvasónak nem kell félnie, hogy netán a bolgár rögvalósággal találkozna, ha közúton szeretne eljutni Törökországba – és azóta megépült a kerítés is a határra, arra a határra is, hogy „megvédjük” „Európát” a befele áramlóktól.

Hasonlóan szerencsés véletleneknek köszönhetem, hogy néhány éve részt vehettem egy nemzetközi kerékpárút kidolgozásában, ami az Európát valaha kerítésekkel és határőrlesekkel kettéválasztó régi Vasfüggöny mentén halad, és aminek a koncepciója éppen az, hogy ünnepelje a határok eltörlését, és megmutassa Európa népeinek közös kulturális, történelmi és természeti kincseit; nyomvonala lehetőleg minél több helyen lépje át a ma már – Magyarországon az utolsó évekig legalábbis részben – ellenőrzés nélkül átjárható határokat. Ennek a nyomvonalnak ma a déli szakaszán megint drótakadályok és kerítések nehezítik az átkelést, nemcsak azoknak, akik messze földről menekülnek, hanem azoknak is, akik egyébként Magyarország turisztikai céljainak megfelelően kerékpárral, gyalogosan vagy lóháton járnák be a környéket.

Ugyanezen a nyomvonalon, még néhány száz kilométerrel beljebb „Európában” (vagy „Európa” felé, ez megint nézőpont kérdése), Hegyeshalmon túl mostanában karózgatják egy újabb építendő kerítés helyét. Idén augusztusban végigbringáztam a  Vasfüggöny-kerékpárút osztrák-magyarhatárszakaszát  – a legkisebb, határt átszelő földúton is állt legalább egy osztrák katona, a legtöbb helyen sátruk is volt, ahol éjszakára meghúzódhatnak, néhol kutyával is fel voltak szerelkezve. Nem állítottak meg, nem kutattak át, barátságosan intettek, hogy menjek tovább, pedig eléggé le voltam barnulva. Belegondoltam, hogy ha szír menekült lennék, megpróbálnám magam biciklis turistának álcázni, nem is lenne költséges megoldás, egy huszonöt éves túrabiciklivel gurultam a domboldalakon szétizzadva, egy lerohadt sportcipőben, volt nálam sátor, hálózsák, a húsz éves biciklistáskámban néhány napnyi ruha, gázfőző, instant kávé: minden, ami az útra kell. Okostelefon is. Szombathelyi barátom, akivel az egyik este találkoztam, és akivel együtt dolgoztunk a bicikliút magyarországi szakaszain, alig akarta elhinni nekem, hogy a határmenti apró vasi falvakban az emberek már nemigen köszönnek vissza az arra járó biciklisnek, sokan gyanakodva méregettek csak. „Európa megint valamivel kevésbé otthonos hellyé kezd válni” – mondta a fejét csóválva, és azt hiszem, ezzel nagyjából minden elmondhatót elmondott arról, ami mostanában történik.


Európa soha nem pusztán földrajzi értelemben próbálta magát kerítések (végvárak, paktumok, határőtornyok stb.) láncolatával meghatározni – de valahogy mindig túlnyúlt az éppen maga által húzott határokon. Mintha Európa kezéből mindig kicsúszna annak a definíciója, hogy meddig is tart, és mi fér bele: nemcsak Magyarországon (Csonka-Magyarországon),  Ukrajnában (a Kárpátalján), Szlovákiában (a Felvidéken), de Litvániában is található olyan pont, ami saját számítás szerint Európa földrajzi középpontja. Nemcsak az osztrák-magyar, a magyar-szerb és a török-bolgár, de a török-szír határon is van olyan kerítés, ami saját bevallás szerint „Európát” védi a „betolakodóktól” – láttam azt is a saját szememmel. Európainak lenni, Európában élni – akár átvitt, akár egészen konkrét értelemben – mindig is identitás, felhasznált és felhasználható örökség kérdése lesz – és ezt soha nem lehetett, és soha nem is lehet majd elvenni senkitől, legyen az Libanonban élő örmény vagy AfD-szavazó Berlinben. Én szerencsésnek mondhatom magam, hogy még nem kérdőjelezte meg senki ezt az én esetemben – de ha így adódna, akkor is kénytelen volnék az maradni.

2016. szeptember 12., hétfő

Hány Európa, hány határ- Zelei Dávid írása

Esterházy Péter emlékére

Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Ezúttal Zelei Dávid írását olvashatják.


Angliai ösztöndíja idején a feleségem szeretett volna föladni Magyarországra egy levelet. Mikor sorra került a postán, megkérdezték tőle: „Inland or overseas?”, mire ő tanácstalanul hápogott, mert nem Nagy-Britanniába, és nem is az Egyesült Államokba szeretett volna postázni, hanem haza. Mikor kiderült, hogy Canterburyből nézve már a Csalagúton át száraz lábbal megközelíthető Calais is kimeríti az „overseas” fogalmát, nagyjából világossá vált számunkra, miben látja Európa egyik legnyugatibb országa a legerősebb határvonalat a kontinensen belül: a sós vízben.
A röviden szigetmentalitásként címezhető jelenség, melyet ez az aprócska történet megvilágít, csak egy az ének és másikok közt fennálló törésvonalak között a mai Európában. Ami közös e felosztásokban, hogy általában kétpólusúnak képzelik Európát: Kelet vagy Nyugat, gazdag vagy szegény, keresztény vagy muzulmán(barát), EU-tag vagy nem EU-tag, orosz- vagy Amerika-párti. Ez több dologra is rávilágít: egyrészt, hogy túlságosan is szeretjük a bináris oppozíciókat, másrészt, hogy e kétosztatú Európák nemigen fedik egymást, és nem választják el őket egyértelmű határvonalak (európaibb-e egy orosz újgazdag, mint egy vidéki francia citoyen? egy molenbeeki drogfutár, mint egy albán értelmiségi? egy német fajvédő, mint egy multicég balkáni régióért felelős, montenegrói középvezetője?) harmadrészt pedig, hogy ha mégis egymásra vetítenénk az így kapott térképeket, az épp aktuális politikai-gazdasági-társadalmi széljárás alapján pillanatonként változtathatnánk meg, hol van az igazi Európa: az, ahová Václav Havel kívánt országával visszatérni a vasfüggöny lehulltakor.
Egy dologban ugyanis még most is biztosak vagyunk: hogy az európaiság valami jó dolog, s ha Európa veszélyben van, valami értékes dolog van veszélyben. Mindez távolról sem olyan egyértelmű, mint amilyennek első látásra tűnik: ha Afrika, Ázsia, vagy épp Latin-Amerika végromlását éreznénk ily közelinek, aligha szorulna össze a gyomrunk – elég, ha csak összehasonlítjuk a mindennapos afrikai és ázsiai, vagy a jóval ritkásabb európai terrorcselekmények sajtóvisszhangját a világban. Ez ugyanakkor nemcsak azért van, mert mi magunk európaiak vagyunk, hanem azért is, mert Észak-Amerika mellett Európa imázsa a legvonzóbb a világ földrészei közül. Pedig, ha a nemzeteket hagyományosan összetartó kapcsokat, a közös anyanyelvet és vallást nézzük, ez a legkevésbé sem papírforma: a vén kontinens ugyanis mindkét szempontból jóval heterogénebb, mint mondjuk Latin-Amerika. Mégis, ha választhatna, alighanem a földlakók jóval magasabb százaléka élne az Uráltól nyugatra, mint a Río Grandétől délre – a második világháború után intézményi kereteket kapó európaiság ugyanis nem nyelv- vagy vallás-, hanem értékközösség, mely olyan, nemzetek fölötti értékeket vall magáénak, melyek származástól, nyelvtől és vallástól függetlenül elfogadhatóak a kontinens széles tömegei számára. Ami különösen bravúros, az az, hogy ezek alapvetően negatív történelmi tapasztalatból építkező pozitív értékek. A negatív történelmi tapasztalatok túlsúlya persze nem csoda: a heterogén kistérségek állandóan mozgásban lévő mozaikjaként elképzelhető Európa évezredek óta az egymással vívott háborúkkal vezeti le társadalmi feszültségeit. E harcok legszörnyűbbike, a második világháború azonban elrettentő borzalmaival az egység irányában hatott, mert hosszú évtizedekre közös akolba terelte Európa báránykáit: egészen a kétezres évek elejéig közös európai erkölcsi minimum volt, hogy többet ilyet ne. Az antifasiszta alapokra építkező EU-elődszervezeteknek így sikerült lassacskán meggyökereztetniük köreikben a demokrácia, az egyenlőség és a szolidaritás eszméjét:  Nyugaton, mint elvárást, Keleten, mint vágyat.
Most azonban úgy tűnik, hogy Václav Havellel együtt sokak vágyait fölülírták a realitások: a „visszatérés Európába” ugyanis valójában nem egy, hanem kétoldalú folyamat volt. Nemcsak a Nyugat hatolt be Keletre, hanem a Kelet is Nyugatra. A vasfüggöny leomlása, majd Kelet-Európa jó részének EU-csatlakozása nem csak fél év Erasmus-partit, szabad munkaerő-áramlást és csaknem végtelen lehívható támogatást hozott magával a Kelet számára, hanem többsebességes uniót, komplexebb problémagócokat, és kelet-európai mentalitást is a Nyugatnak. A mentalitások ugyanis lassú változók: tíz kormány és húsz szövetségi kapitány ideje sem elég ahhoz, hogy megingasson minket társadalmi beidegződéseinkben. Kelet-Európa, ahogy a World Value Survey mérései mutatják, mentalitás szempontjából cseppet sem változott ’89 óta: mi például ugyanolyan állampártiak, bezárkózók, bizalmatlanok és xenofóbok vagyunk, mint 25 éve; ahogy pedig Vásárhelyi Mária kimutatta, történelmünket csakis sérelmi alapon vagyunk hajlandóak értelmezni: a múlttal való szembenézés helyett a hibák áthárításában jeleskedünk, ahogy azt a német megszállási emlékmű is mutatja. Mi ezt tudjuk vinni az unióba.
Mivel helyzetünk tragikus, de nem egyedi, jelenleg úgy látszik, hogy Európa az integráció bővítésének határozott szándékával sem képes áthidalni a határokat – azok ugyanis nem a fémkerítéseknél, hanem a fejekben kezdődnek. Ha már a kereszténység nevében lehet gyűlöletkampányt indítani a szemantikailag is elidegenített, migránccsá lefokozott menekültekkel szemben, ha már a terrorelhárítás és a nemzetbiztonság felkészületlenségét is büntetlenül ráterhelhetjük azokra is, akik szélsőséges veszélyhelyzetben egyszerűen csak szeretnének életben maradni, ha egyszerre gyűlöljük a sarki giroszost és szeretjük a cheltenhami chipsgyárban dolgozó unokánkat (mindkettő gazdasági bevándorló ám!), akkor épp az európaiság legszilárdabb alapértéke, a szolidaritás ellen indítunk támadást, melyből az egész Európa-gondolat kiindult. Nem kéne megvárnunk, míg a kör végül bezárul.