Vörös István: Mi van, Európa? (Hány Európa, hány határ)

Esterházy Péter emlékére

Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Ezúttal Vörös István írását olvashatják.

Mi van, Európa?

Az ember, éppen azért, mert meglehetősen összetett lény, nemcsak egy léptékben és nemcsak egyféleképp honos. Az általam belakott helyek szerint otthonos vagyok Budapesten és Móron, Berlinben és Prágában, New Yorkban, Párizsban és Békéscsabán. A családi helyszínek alapján Csókakőn, Bodajkon, Pusztavámon, Nagyvelegen, Nagymaroson, Tiszadobon, Szentesen. Mint magyar, otthonosan mozgok Szabadkán, Pozsonyban, Kolozsvárott. Mint sváb származék otthon érzem magam Klagenfurtban vagy Regensburgban, mikor vasárnap délelőtt népviseletben sietnek a misére még a fiatalok is. Soroljam, hogy hol mindenhol európaiként, zsidó-keresztényként, szabadelvű világpolgárként? És hogy az emberi nem részeként az egész földgolyón, talán még a Holdon is, ahol ki van tűzve egy amerikai zászló.

            Az egész európai irodalom épp annyira a sajátom, mint a magyar, épp annyira belülről érzem, vagy épp úgy állok előtte értetlenül. Többek között azért lehetséges még a versfordítás is bármilyen európai nyelvről, mert van az egyes nyelvek mögött valami közös nyelv, melynek segítségével a konkrét nyelvi alakzatokat értelmezzük, és az azonos. Nem a struktúráról beszélek, bár abban már rengeteg a hasonlóság, és kevesebb az eltérés, hiszen mindenütt alanyba szerelmesek, állítmányban gondolkodnak, jelzővel hazudnak és kötőszavakkal mondanak igazat, mégpedig itt Európában elég hasonlóképpen. Nem a struktúra, a világtapasztalat. Csehek, szlovákok és magyarok gondolkodása hasonló. Az osztrákok a sógorok, a horvátokkal kiegyeztünk, a lengyelek testvéreink, a románok a telekhatár kérdésén összevesző szomszéd, a bolgárok sose voltak szlávok, csak nyelvet cseréltek, a törökökkel 150 évig együtt éltünk, vigyázó szemünket mindig is a franciákra vetettük, Rómából kaptunk koronát, a németektől autógyárakat, és utat az irodalmi világhír felé, spanyolok már a Bánk bánban is felbukkannak, az oroszok eddig háromszor jöttek segíteni, mind a háromszor belerokkant az ország, általában azt hisszük, hogy Európa nyugatra  van, de a kompország aztán elhajózik a keleti partra, most először másokat is magával rángat, jönnek a lengyelek, a csehek, elment az eszük?

            Azonosságaimból az egyik a nemzeti (bár abból is van két minor-azonosság, a cseh és a német), a másik az európai. Petőfi vagy Arany igen meglepődne, ha megtudná, hogy ezt a kettőt valaki ellentétesnek láthatja. Mostanában Angliától Párizson át Ózdig vagy Debrecenig sokan hiszik el, hogy a nemzet és Európa ellentétek inkább. A magyaroknak elemi érdekük, hogy a  nemzetállamok feloldódjanak egy közös Európában, eltűnvén a határ Berettyóújfalu és Nagyvárad, Miskolc és Kassa, Zalaegerszeg és Alsólendva között. Mondjuk már ki, ez a trianoni határok végét jelentené, tehát még annak is, aki Európából semmit nem ért (vagy nem veszi észre, hogy minden, amit ért és gondol, az Európa), még annak is vágyai beteljesülését jelenthetné. Annak igazán. Ez akkor vált kézzelfoghatóvá és lábbal bejárhatóvá számomra, amikor pár éve Szob fölött átgázoltunk az Ipolyon a határ túloldalán levő magyar faluba, Helembára, és nem állított meg határőr, ahogy évtizedekkel korábban egyszer már megtörtént nagyjából ugyanazon a helyen.

            Nagy-Britannia most rosszul döntött, az öregek nem voltak tekintettel a fiatalokra, a vidékiek a londoniakra, az angolok a skótokra. Európa a kölcsönös egymásra figyelést jelenti, a másik érdekének figyelembevételét, esetleg némi önkorlátozást a közös célokért, segítségnyújtást, szeretetelvű tetteket, tehát bizonyos értelemben Krisztus követését is, nemcsak a szabadversenyes gazdálkodást (az előbbi kétezer, az utóbbi kétszáz évre nyúlik vissza, kis leegyszerűsítéssel). Aki csak a pillanatnyi önérdekben tud gondolkodni, arra igaz az, amit Kertész Imre ír utolsó napló-könyvében, hogy még föl se vette a kereszténységet. Ez az eddig észre sem vett szemléletbeli szakadék most útjába állhat Európának. Hogy némelyikünk pogánysága nem felvilágosodás utáni, tudományos alapú, józan, etikus hitetlenség, hanem még kereszténység előtti. Az európai népek hozták létre a legrétegzettebb kultúrát, talán mert nemzetiségileg is nagyon sokszínű ez a terület. Ha azonban a sokszínűség egyes színei azt hiszik, hogy egymagukban is ugyanolyan szépek, tévednek. Európának ebben a globalizált világban csak egy esélye van. Vagy egyben marad, és az élre áll újra a változásoknak (lehet, hogy épp a globalizáció emberarcúvá alakításának), vagy különben lenyelik az óriás homogenitások: Kína, India, az arab világ.

            Könnyen lehet, hogy rossz döntése Nagy-Britanniát a szétesés felé fogja sodorni, felelőtlen politikusok vitték bele, ez egyelőre nem is annyira Európa kudarca, mint inkább a demokrácia becsontosodott formáié. Hogy megfelelően egyszerű hazugsággal az emberek a szótöbbség megengedése mellett is átverhetők és rávehetők a legnagyobb ostobaságokra, az azért nagy tanulság. A demokráciát azonban nem felszámolni kell (hiszen egyik ismertetőjegye Európának, együtt jött létre vele, és együtt is fognak elpusztulni, ha nem vigyázunk), hanem megerősíteni, és visszavezetni eredeti értelméhez, a közös gondolkodáshoz. Közös. Az a lényege, hogy több elem van benne. És gondolkodás. Az a lényege, hogy különböző szempontokat is számba tud venni, és össze is tud egyeztetni. Ez Európa: közös terület, és alkalmas a gondolkodásra. A gondolkodás szabadságának terepe.

Markó Béla: Angol gyep (Hány Európa, hány határ)

Esterházy Péter emlékére

Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Ezúttal Markó Béla írását olvashatják.

Angol gyep

A görög mitológia egyik allegorikus történetét, Europé elrablását sokan sokféleképpen feldolgozták. Számomra a legemlékezetesebb Tiziano festménye, amely eltérően például Veronesétől, nem ártatlan szűzként ábrázolja a Tyrén királylányt, hanem telt keblű, rengő combú, minden ízében érett nőként. Ha megnézzük a képet, nem csodálkozunk, hogy Zeusz nem tudott neki ellenállni, és fújtató, toporzékoló bikává változott érte. Azt gondolom, mutatis mutandis, hogy ilyen a mi Európánk is. Rég nem érintetlen már, mégis kívánatos, viszont máig nem vagyok benne biztos, hogy sikerül tényleg megszereznünk, annyi a pretendens körülötte. Nekünk magyaroknak minden bizonnyal egészen mást jelent Európa, mint a németeknek, franciáknak, spanyoloknak vagy – horribile dictu! – a briteknek. Ezek a nemzetek természetesen nem dilemmáznak azon, hogy európaiak-e vagy sem, legfeljebb európai múltjukból és jelenükből próbálják időnként meghatározni – letisztázni – azt a politikai, morális és kulturális értékrendet, amelyhez a jövőben is igazodni lehet. Nem vágynak Európára, mert együtt élnek vele, inkább csak szeretnék megőrizni fiatalon. Európára mi vágyunk. Mi akarunk európaiak lenni, miközben valahányszor felmerül ez a kérdés, ingerülten hozzuk fel a gyermeteg földrajzi érvet, miszerint az Urálon innen mindannyian európaiak vagyunk, annak születtünk. Németeknek, franciáknak, más nyugatiaknak napi valóság Európa, nekünk valamiféle vágyálom, jövőkép, mindenféle terveket forgatunk a fejünkben, hogy miképpen tudnánk magunkévá tenni ezt a kissé lehurbolt, de a lábujjától a fülcimpájáig minden egyes porcikájával erotikát sugárzó Fräuleint, Mademoiselle-t, Signorinát, Senhoritát, netán Misst.

            Azt is mondhatnám, hogy a jövő mindig fontosabb, mint a jelen, és jobb holnap egy túzok, mint ma egy veréb, vagyis a mi európaiságunk az igazi, mert az máshol van, máskor van, arra kívánkozni kell, és meg kell küzdeni érte. Igen ám, de lépjünk ki az allegóriából, és tegyük csak fel a kérdést, hogy mégis mi célból kellene európaivá lennünk. És ne úgy keresgéljük a választ, hogy végül oda jussunk, mint a nyuszi a medvével: „...izéld meg a fűnyírógépedet”. Könnyű azt mondani, hogy: „...izéljétek meg az Európátokat”. Csakhogy van valami ebben az Európában. Valami különös. A szabadságnak egy olyan képessége, a megismerésnek egy olyan csillapíthatatlan éhsége, amely oda vezetett, hogy nem minket, európaiakat fedeztek fel mások, hanem mi fedeztük fel őket a világ különböző részein. Nem biztos ugyan, hogy az ily módon felfedezettek utólag örülnek ennek, de akkor is ez a helyzet. Mi magyarok is itt élünk hol szélen, hol középen, Kelet-Közép-Európában úgymond, ezt a kelet-közép-európázást is mi találtuk ki, azt hiszem, forgolódunk a vágyban, a kívánságban, a látomásban, kívül Európán, de mégis belül, és ez így van régóta már. Véget kellene vetni ennek. Mert hát Európa mégsem csak Mademoiselle vagy Fräulein, hanem Kisasszony is. Ha sikerül így szemlélnünk, akkor Trianonról sem fogjuk azt gondolni, hogy mások tették ezt velünk, hanem hogy az az Európa tette, amelynek mi is részei voltunk akkor is. Vagyis mi magunk tettük. Így kellene ezt nézni, mert hogyha nem jelenvalóság, hanem csupán jövő nekünk Európa, könnyen ráébredhetünk, hogy mindig is az lesz, és amikor közelebb húzódunk hozzá, riadtan arrébb lép egyet. Mint most éppen Nagy-Britannia.

            Pedig a fűnyírógépre természetesen szükségünk van. Apropó ötszáz esztendős gyep!

Hány Európa, hány határ- Pályi Márk írása

Esterházy Péter emlékére

Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Elsőként Pályi Márk írását olvashatják.

Európa nem egy jó hagyomány; hanem egy rossz hagyomány megszelídítése. Az azonban, hogy ez a hagyomány mennyire nem jó, már csupán a keleti végeken látszik. Vagyis nálunk, erre, mifelénk. Elvégre a Soá is keleten zajlott le, hiába ha a központi utasítást az úgynevezett „tengely” középpontjában adták ki. És ezért itt, keleten látszik még a monoteista hagyomány gyökere igazán. Itt vannak olyan családok, itt tárulnak föl olyan, a háttérben megbúvó közös, intézményi és személyes képletek, amelyek visszavezetnek a legelejéig.

Valójában a monoteizmus istene – már abban a formában, ahogy a judaizmus, később pedig, szinte egy személyben, Ágoston megszelídítette – kettős: azaz különbözik az oka és a célja. Az istenfogalom (és persze megélésének) eredete a mélyen belsővé tett zsarnoki uralom skizofréniája, a pluralizmus hiányával járó súlyos terhelődés, funkciója pedig az általános emberi kibontakozás mindenkit megillető jogának hangsúlyozása, a pluralizmus pótlása az egyenlőség elvont eszközével. Jó példa erre az a tétel, amely szerint Isten az embert a maga képére teremtette. Alkotni dolgokat szokás – az egyistenhit alapja ugyanakkor pontosan ez: a cselekvés helyett az alkotás. S különösen ha a magunk képére alakítunk valakit: nincsen annál skizofrénná tevőbb mozzanat; a másiktól még annak a jogát is megvonjuk, hogy egyáltalán föltételezhesse saját autonóm létezését. Miközben ennek a tételnek a gyökere ebben keresendő, a szerepe éppen ellentétes vele: a kifinomult vallási értelmezés minden emberben I-ten képmását látja és ezzel teszi elvitathatatlanná az emberi kibontakozásra való jogosultságát.

Európa ezt érte el: hogy a monoteizmus antipluralista, zsarnoki elnyomását kimagyarázza az emberi jogok alapvető lehetősége felé; Auschwitzcal azonban kibukott, hogy mi búvott meg az egész alapjainál. Ebből a szempontból Európa már hiába igyekezett beemelni – jó későn – a plurális politika görög hagyományát. (Ebben a tekintetben különbséget kell tennünk európai és nyugati kultúra között – az utóbbi az euroatlanti sávot, nevezetesen Amerika szerepét jelöli, ahol a pluralizmus valóban teret nyerhetett, és így ez az egyetlen ország, ahol a szabadság nem jogelvet, hanem mindennapi életmódot jelent.) Auschwitz földje, vagyis Európa földje elsősorban a keleti föld, ez teszi kontinuussá, vagyis kontinenssé azt, amit a Nyugat elért.

Pályi Márk

Esterházy Péterre emlékezünk (Az interjú eredetileg a Kulturpart.blog.hu oldalon jelent meg, 2015. május 28-án)

Ayhan Gökhan


Az ország, az többdimenziós- Interjú Esterházy Péterrel

(Az interjú eredetileg a Kulturpart.blog.hu oldalon jelent meg, 2015. május 28-án. http://kulturpart.blog.hu/2015/05/28/az_orszag_az_tobbdimenzios)

Megjelent az Az évek iszkolása című „beszélgető könyv” Esterházy Péterrel, amely számos titokba beavat. Az interjúkötetről és Istenről is beszélgettünk vele.

Hogyan képzel el egy jó beszélgetést? Létezhetnek-e az életben olyan legendás beszélgetések, mint egy Dosztojevszkij vagy egy Camus-regényben?

Nem tudom, mik a föltételei a jó beszélgetésnek. Bizalom kell hozzá, még inkább remény. Adni, kapni. De nem okvetlenül a barátoddal, ha van. Ott könnyebben lehet egy hallgatásos, szó nélküli (jó, fontos) beszélgetés. Strangers in the night is működhet. Azt írtam majdnem, hogy ez korfüggő is, öregedve kisebb az esély – de ez sem igaz. Bármikor megszomjazhat az ember.

Vannak az emlékezetében konzerválódott, örökidejű beszélgetések? Akár az édesapjával, amit pontosan fel tudna idézni? Beszélgetések, amikből az élete válságosabb pillanataiban erőt tudott meríteni? 

Kicsit hazudnom kellene egy határozott igen-hez. Nagy együttléteket föl tudok idézni, de azoknak csak egy része volt a beszélgetés, hol fontosabb, hol kevésbé. Volt, van erőmerítés, de mintha nem ezekből a padödőkből, inkább abból az általánosabból, amely ezeket az együttléteket lehetővé teszi. Vagy egy intenzív pillanat, apámmal több ilyenem is volt, egy grimasz, egy szó, egy nevetés, egy elkomolyodás, egy szomorúság, egy kicsi kérés - ezekre fontos gondolhatnom.

A könyvben az unokájával látható fényképen az unokája félig visszanéz, félig látszik az arca is, míg Ön teljesen háttal áll. Mintha az unokája nézne az ön múltjába, s Ön ennek a múltnak fordítana hátat. Most, hogy megjelent ez a nagyobbrészt múltidéző könyv, megváltozott a múlthoz való hozzáállása? 

Nem hinném. Miközben szép ez a kép-értelmezés, és tényleg olyan, mintha ballagnék el a múltamtól, mintegy hátat fordítva. Inkább csak a könyvnek fordítok hátat: kész vagy, már nem érdekelsz. Ami ott van, az már nem érdekel. Ha szerencsém van, azt a lánykát mellettem érdekli.

Marianna D. Birnbaum vetett-e fel olyan témát, amire rég nem gondolt? Feltárt valami újat Esterházy Péternek az Esterházy Péterről szóló beszélgetés?

Igen is meg nem is. Nem okvetlenül úgy gondolok a fölvetett témákra, ahogy föl lettek vetve, ahogy össze lettek fűzve. Ez volt az érdekes a munkában. Hogy föltárt-e valami újat nekem rólam? A szokásosnak mondható Beckett-válasz szerint: Ilyen messzi azért nem mennék el.

A könyvben elhangzik a kérdés: Milyennek szeretné látni Magyarországot? Másképp kérdezem: milyennek látja Magyarországot?

Meg kéne néznem, mit is válaszoltam, de nem nézem meg. Nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy mindent a politikán keresztül nézzek, és ennek megfelelően sötéten lássak. De az, hogy a politika ennyire meghatározó, túl a történelmi szükségszerűségeken (Kelet-Európa!), mégiscsak mond valami nem jót az országról. Az állapotáról, a szellemi törékenységéről. Tehetetlenebbül reagálunk s világban most jelen lévő – mire is? Torpanás, önzés, jövőtlenség? Az egoizmus persze emel is: ha jól mennek a dolgaim, az ország is jobb (pontosabb, ám azonnal visszavont kifejezéssel: faszább). De az ország az többdimenziós, szeretném így látni, több rétegben, több színben, Pázmánytól a zuzapörköltig, a szerelmemtől a kiáradt Dunáig, a sunyi kormányzati kérdőívtől egy futó tavaszi záporig. - És akkor még nem is beszéltem arról, hogy itt (többé-kevésbé) mindenki tud magyarul. Ilyen sehol máshol nincs.

„Meg lenne lepve, ha kiderülne, hogy van túlvilág?” „Egy szó, mint száz, meglehetősen meg volnék lepődve, ha volna túlvilág.” Olvassuk a válaszában. Egyszer Jelenits István piarista atyát kérdeztem, soha nem kételkedett-e a túlvilág létezésében, s Ő határozott nemmel felelt. A hite és a nem-túlvilág békésen megfér Önben egymás mellett? Létezhet túlvilágot kizáró Istenhit? 

Nem fér meg békésen; nem létezhet. De nem látom, hogy ebből mi következnék. Nem látok semmit. Néha fölvillan valami. De kicsit bosszant, hogy (vagy ahogy?) válaszolok ezekre a kérdésekre. Olyan mintha bármit is tudnék e tárgyban. Ami azért is bosszantó, mert időnként tudok vagy tudni vélek – hát... ezt-azt.

Milyen a jelenlegi viszonya az Úristennel?

Naaaaa, horkannék föl reflexből. Noha tudnék interjú-válaszokat adni. Például: Ma? Még nincs vége a napnak. Vagy: Ő mit mondott, milyen? Szóval, látható, jobb, ha maradok a horkanásnál. Egyébként, hogy barátságosabban válaszoljak, jól el tudok vele beszélgetni, ugyan többnyire egyoldalúan, de jól – függetlenül az előző kérdésre adott válaszomból kiolvasható korlátozottságomtól.

Hasonlóan örül egy újabb könyve megjelenésének, mint régebben, vagy ez a szerelem végképp megváltozott, s csak nyugtázza, hogy igen, ez is megvolt. Hogyan fogadta Az évek iszkolása című könyv megjelenését?

Nem, örülök rendesen, örülök, és nyugtázom, igen, ez is megvolt, megvan. Ez a könyv kicsit más, más a státusza, mint egy regénynek. Az örömem így nem csak a könyvre, hanem a drága kérdezőre is vonatkozik, neki is örülök.

Rengeteg felkérést kap. Mindent elvállal, vagy csak annyit, amennyi az eredetileg tervezett munkát nem gátolja? Jelenleg hány könyvterve van?

Sok nemet mondok, és szeretném ezek számát növelni. Valóban a munka szerint döntök, de egyre kevesebb munka-gátat akarok, gondolom azért is, mert én is egyre kevesebb leszek.
Konkrétan kettő terv van, amely valójában három, de ha hétfőn az első kérdésben fölvázolt beszélgetésbe keveredek SzM-mel, akkor négy. Ezekhez kéne egy kis idő, ezt kéne lezsírozni a hetedik kérdésben emlegetett személlyel. De hogy kiforgassam a híres Vonnegut-mondatot: „Nem így megy ez.” Hol így, hol nem így.