2014. április 13., vasárnap

„Egy dal sem megjavítani, sem tönkretenni nem tud egy egész életet”- Interjú Závada Péterrel

Ayhan Gökhan- Izsó Zita


Závada Péter slammer, költő, nyelvtanár és zenész. Az utóbbiról faggattuk őt.

Fotó: Bach Máté, Vagány Históriák
Rengeteg zenész bukkan fel, amióta a Megasztárhoz hasonló műsorok eluralkodtak. Látsz ebben veszélyt? Gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra zenésszé avanzsálnak bárkit, s nem garantáltan a legtehetségesebbeket.

A zenekarban is jobbára szöveget írok, így a zenészi tehetségről csak mint laikus dönthetek. Viszont szerintem nem érdemes összemosni az avantgárd termékeny elzárkózását és a populáris kultúrának azt a tulajdonságát, hogy a mindenkori fogyasztói igényeket elégíti ki. Ha az ember meglepő ötletekre vágyik, nem a tehetségkutatók színpadán keresi azokat, hanem elmegy és megnézi a fiatal független kísérletezőket.

Magyarországon több fiatal dönt úgy, hogy összehoz egy kis zenekart, ír pár dalt, aztán jöhet a rock and roll. Na de mi kell ahhoz, hogy jöjjön, hogy eljusson a színpadig? Mi a recept? A te recepted mi volt?

Sokféleképpen el lehet jutni a színpadig. Az egyik út nyilván a fent említett tehetségkutató. Ez egy viszonylag instant, de annál illékonyabb sikert garantál. A másik, hogy az ember függetlenként indul, először csak szerzői kiadásban jelenik meg, később keres magának egy kisebb kiadót, menedzsert fogad, megpróbál komolyabb bandáknak nyitni, ingyen beáll hozzájuk előzenekarnak, játszik a rangosabb fesztiválokon, majd elszerződik egy nagyobb kiadóhoz, és így tovább, egyre följebb és följebb araszol a ranglétrán. A mi receptünk sem az első, sem a második verzióhoz nem illeszkedik. A tehetségkutatóktól, mondanom se kell, az elejétől fogva ódzkodtunk, és az sem szerepelt a dédelgetett álmaink között, hogy nagy kiadók szigorú szerződéseihez kelljen igazodnunk, hogy ők mondják majd meg, mikor adjunk ki új albumot, annak a hangzása milyen legyen, mikor, hol és mennyiért koncertezzünk, hogy milyen ruhát vegyünk föl, milyen reklámokban szerepeljünk. A bandákra iparágak épülnek, és lehet, hogy maguk a zenészek jobban keresnek, mint egy átlag underground előadó, de a művészetük akarva-akaratlanul eszköze lesz valamiféle manipulációnak, belesimul és ezáltal fenntartja a mindenkori gazdasági és politikai rendszert.

Ti akkor zenészként a teljes függetlenedésre törekedtek. Néha a közélet is belekeveredik a szövegeitekbe. Érnek emiatt titeket támadások? Fontos, hogy egy valamirevaló zenekar ne menjen el szó nélkül a közélet és a politika tünetei mellett?

Korábban a közéleti témák csak mint a rap műfajára jellemző aktuális utalások jelentek meg a szövegekben. De egy ideje kikerülhetetlen, hogy az ember nyíltan is állást foglaljon. Aki nem teszi meg, szerintem a semlegesség hamis illúziójába ringatja magát. Senki sem semleges, legfeljebb azt hiszi magáról. Mindenkinek van, volna véleménye konkrét kérdésekkel kapcsolatban (oktatás, média, a kisebbségek helyzete, a szélsőjobb térhódítása, az orosz atompaktum etc. ), ha föltenné őket magának, és ez, tetszik vagy sem, kirajzolja egyfajta személyes politikai preferencia körvonalait. De mi eddig mindig csak magánszemélyként szólaltunk föl. A Facebook-profilunkra, ahol több mint 60 ezer ember követi a zenekart, soha nem tettünk ki semmilyen politikai tartalmú üzenetet, noha már sokszor indokolt lett volna. A pártpolitikát mindig elutasítottuk.

Zenekarotok országosan ismert a fiatalok körében, koncertjeiteket komoly érdeklődés kíséri. Éreztek valamilyen felelősséget azzal kapcsolatban, hogy kivételes módon meg tudjátok szólítani a generációtokat, és hogyan, mire használjátok ezt a lehetőséget?

Mindig is felelősséggel viseltettünk a közönségünk iránt, de nem követendő példaként, vagy egyfajta etikai merőműszerként akartunk működni, inkább gondolkodásra biztattuk őket, hogy döntsenek ők, szabadon. Olykor a negatív példákat is felemlegettük, és a bőrükbe bújtunk provokatív szerepszövegekben. Azt reméltük, attól, mert alkalmanként a drogokról éneklünk, még nem fog senki rögtön a szerek után nyúlni. Nagyképűségnek tartanám azt gondolni, hogy egy művész vagy egy zenekar hatása idáig terjedhet. Egy dal sem megjavítani, sem tönkretenni nem tud egy egész életet. De most elérkeztünk a képességeink határához. Mivel a politikát soha nem szándékoztuk belekeverni a művészetbe, az eszközeink a helyzet megjobbítására végesek.

Ennek ellenére érkeznek visszajelzések a rajongók felől, hogy egy-egy dalszöveg választ kínált volna erre vagy arra a problémára, életbeli krízisre? Ha igen, melyik a legkedveltebb rajongói üzenet-történeted?

Régebben voltak erre is példák, és szeretnék nektek vidám történeteket mesélni, de sajnos a legutóbb, mikor megosztottuk (szigorúan magánszemélyként) a Szavazz a Jobbik ellen videóját, a saját 18-20 éves rajongóinktól kaptunk tucatszám fenyegető üzeneteket, meg olyanokat, hogy törölni fognak a playlistjükből. Nem tudom, eddig melyik zenekart hallgatták.

A zenekar tagjai közül mindannyian a nyolcvanas években születtetek, ezt a generációt pedig sokan elveszett nemzedékként jellemzik. Mennyire tudtok közösséget vállalni ezzel a generációval, illetve szerinted mi jellemzi a nyolcvanas években születetteket?

Nem bocsátkoznék általánosításokba, de annyi talán elmondható, hogy azok a liberális-demokratikus minták, amikben a rendszerváltás környékén a szüleink hatására mi is hinni kezdtünk, mára fölszámolták magukat: a nyugatról érkező hullám megtört és visszafordult, mielőtt elért volna minket.

Azért a művészetben a nyugat-európai hatások tudtak érvényesülni: a magyar filmek, színházi előadások etc. felveszik a versenyt a nyugat-európai színvonallal. Esetleg a zenében látsz lemaradást? Ha igen, hogyan lehetne ezt orvosolni?

Az tény, hogy a magyar irodalmi, képzőművészeti, színházi, filmes és zenei szcéna mindig nagyon hamar és érzékenyen reagált a nyugat-európai trendekre, és többé-kevésbé sikerült is bekapcsolódnia a globális vérkeringésbe. Nem hiszem, hogy művészileg le volnánk maradva, talán az anyagi források hiánya hátráltatja leginkább a munkát. A zenei világban például elengedhetetlen a nemzetközi szintű, profi menedzsment, ha az ember külföldön is érvényesülni szeretne. Amikor lemaradásról beszélek, akkor azt sokkal inkább a szociális és társadalmi szintre értem: legfőképp a demokrácia, az emlékezetpolitika és a tolerancia kérdésére gondolok.

Amennyiben igaznak találod a jellemzést (vagyis a jövőtlenséget, a túl hosszú ideig tartó útkeresést, a felnőtt élet elkezdésének kitolódását), szerinted mi jelenthet ebből az állapotból kiutat?

Ismerjük az egzisztencializmus lehetséges kiútjait. És itt elsősorban a választás lehetőségére gondolok.

Vegyük a kérdést személyesebbre. A gyakorlatban, a saját életedben te hogyan találod meg a kiutat?

A munka segít. Meg ha az ember hébe-hóba el tud utazni valahova.